Limp Bizkit: Gold Cobra (random fanboykodás szakmaiság nélkül)

Tegnap Fred Durst, a Limp Bizkit együttes énekes-rapper-frontembere egy online üzenetében azt írta, már alig tud várni!
Nem is csodálom, hiszen nem egészen három nap múlva jelenik meg a boltokban a Gold Cobra, az együttes ötödik nagylemeze. A rajongóknak hat évet kellett várnia és ellenállnia, a már-már Duke Nukem Forever szintig elmenő dátum-tologatásnak, és információmorzsák dobálásának (pl. lehetséges tracklist, számcímek, demók). A rajongók viszont örülhetnek, egy hete jelent meg a csitító Shotgun kislemez, ami bebizonyította, hogy biza srácok, nincs több balfaszkodás, jön a mindenki által várt LP, amire végül 13 szám került három beépített közjátékkal, és várhatóan hat bónusz szám fog a különböző kiadásokon szerepelni.

Fred Durst azt nyilatkozta, hogy alig tud várni. Ugyanakkor azt is mondta, hogy nem érdekli, hogyha felkerül a netre a lemez. Egyrészt ez elkerülhetetlen, másrészt tényleg annyira sokáig húzták-vonták, hogy az első release megjelenésre robbanni fognak az arra érdeklődök. Ma pedig meg is történt a csoda, az album sima verziójának 320 kilobites MP3, közel Audió-CD minőségű verziója egy kedves orosz feltöltőnek hála már kinn is van a durvább siteokon. Én meg jóban vagyok az orosz barátaimmal, ezért reggel egy e-mailben elküldött linken keresztül már korábban elértem a linket, és végig is hallgattam az eddig több, mint jó kritikákat kapott lemezt (igaz, a szakmai zsűrizés még hátra van). Sokszor!

Két Limp Bizkit rajongó van, aki él hal az összes számáért, és aki a 2000-es Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water-re esküszik. Én is ezek közé tartozom, a rapcore/nu-metal egyik alapművét rakták le akkor, és szerintem sem előtte, sem utána nem tudtak annál jobb lemezt összerakni, a My Way az egyik legjobban összerakott szám mind közül, nagyon komoly zenei alappal, és nem utolsó sorban szöveggel. Ám a lemez nem hibátlan, sok üresjárat és gyenge szám is felkerült (pl. a Getcha Groove On), és a kritikák is vegyes képet mutattak.
Ami első hallgatásra feltűnik az album hallgatásakor, hogy nincs üresjárat, és amit a Chocolate Starfish-el leraktak, megduplázták, és addig csiszolták, még gyémánt nem lett belőle.
Nyugodtan kijelenthetem, hogy ez az egyik legjobb lemez, amit idén hallottam.
Az első pár számmal úgy voltam, erős kezdés, majd meghallgatom később újra őket, egyben leakarom pörgetni a lemezt, de nem ment. Egyszerűen muszáj voltam kétszer-háromszor visszatérni ugyanarra a tételre, hogy még jobban kiélvezhessem, ez főleg a Walking Away számnál teljesedett ki, ami már-már himnuszi méretű epikussággal rendelkezik.
Technikailag az egész csillagos ötös. Zeneileg sokkal kiforrottabbak lettek és NAGYON egyben van a hangzás. Kevesebb a sampler és elektronika, ha van is az alapban (pl. Loser) akkor remekül elrejtve, csupán fűszerként szolgál, ami nem veszi át sosem a vezetést. Wes Borland gitárjátékára bármelyik rock és metál banda irigykedve nézhet, John Otto dobos és Sam Rivers basszusjátéka a ritmusszekciók gyöngyévé avanzsálódott, DJ Lethal elektromos kütyüjei ugyan egy kicsit háttérbe szorultak a számok többségében, de elveszni egyáltalán nem vesztek el. Fred Durst pedig jobb, mint valaha, a rappelése sokkal lazább, semmi erőlködés, szívből jövő, a zene ritmusával tökéletesen passzolva nyomatja a jobbnál jobb szövegeket, énekhangja is sokat fejlődött, a Boilerben és korábbi számaiban bemutatott üvöltései és hörgései (!) pedig még durvábbak, egyszerűen ledönti a hallgatót a lábáról!
Egyben az egész pedig egy igazi mestermunka, ami az eddigi legjobb rapcore lemez összehozására volt elég, de lehet ennél többre is képesek vele! Nem egyszerűen sramli rapcore, vagy rap metal, ez a műfaj kiteljesedése kérem szépen! A zene, mint mondtam, nagyon komoly. A sok és igényes stúdiózásnak köszönhetően mindent tökéletesen kihallunk, a basszus témákra pedig külön érdemes odafigyelni. Szóval, kiteljesedés! Miért is?
A lemez sokkal lázadóbb hangvételű, mint amik a műfaj aranykorában jöttek ki, a hard rock/metal alap önmagában is megállná a helyét. Pörgős, gyors, és durva, néha már-már Rage Against the Machine szintig is eljutnak a Why Try számban például, freddyD rapje pedig hiába ütne el papíron, nem teszi azt, egybeolvadnak, mint a sajt a kenyérpirítóban sült szeletre.
Vagy valami hasonló.

A lemez nagyon gyors, nagyon brutális, és nagyon durva lett, lehet túlzásnak hangzik, de hardcore elemekben sem szűkölködik, a lemez zárótétele után olyan érzésem volt, mintha egy Biohazard lemezt hallgattam volna végig! A lábam ízületei így is fájnak a lábrázástól, de ezt nem lehet némán és kényszertevékenység nélkül végighallgatni, a gitártémák és szólók pedig pedig azonnali léggitározásra szólítanak fel, amire én szívesen vállalkoztam is a szobámban. Az albumról nehéz kedvencet választani, mint mondtam, nincs megállás, nincs üresjárat. Mint egy AC/DC lemez, elindul, és a végéig 100% rock and roll.
Az egyik legötletesebb szám az Autotunage, ami a robotizált hangokat használó tucat-r’n’b és tucat-rap előadóknak mutat be, tökéletes, már-már kacagtatóan aranyos és humoros felvezetéssel. A legviccesebb az egészben, hogy ebben a számban Fred valóban auto-tune hangzással operál szinte végig, a szám felépítése és refrénje pedig egy örök érvényű partidallá növi ki magát, persze metálos hangszereléssel. Egyszerűen telitalálat! A Shotgun végén hallható sörétes puska lövések és töltésekből összerakott zárás, a Bring It Back gengszter-reppes ritmusa, vagy a jazz betéttel záró odamondós Douche Bag is azt bizonyítja, a lemezen bevállaltak merész és új dolgokat, amiből ugyan nincs sok, ám azok remekül feldobják az összképet.

Negatívumként a béna borítót tudom felhozni, de ez legyen a legkevesebb gond. Hogy kinek ajánlom a lemezt?

MINDENKINEK!

Aki szerette a Limp Bizkitet, annak azért. Ez az eddigi legjobb, legbrutálisabb, legtökösebb anyag tőlük. Mindenki a totális maximumot hozza ki magából, nincs lassúzás, az elejétől a végéig olyan, mint egy robogó vonat. Aki csak ismeri a stílust, vagy a bandát, annak azért. A műfaj egyik legjobb lemeze, amit nem szabad kihagyni! Eredeti felállásban tolják a srácok és nem spórolták ki az energiát és munkát! Aki nem ismeri őket, annak azért. A LB egyszer kimutatta már a foga fehérjét, jókor voltak jó helyen, hatalmas slágereket gyártottak, ám egy-két balul elsült számmal és rossz döntéssel, magánéleti problémákkal tűzdelt történetük miatt hírnevük kicsit megcsappant. Most tisztalappal indulva, de teljes erővel nekirontanak a hallgatónak, és egy örök életre belevésik az agyadba a Limp Bizkit nevét. Aki utálja őket, meg az egész műnek ható szarságot, annak azért. Ez minden megmutat, amit a stílusról tudni kell, és biztos vagyok benne, hogy mindenki talál magának egy kedvencet “az ötödikről”, legyen az dubstep, indie pop vagy black metal rajongó.
Mindent összevetve egy remekül összerakott cucc lett, egy hatalmas visszatérés, amit nem szabad kihagyni. Lehet nem fog bejönni, lehet unottan kapcsolod majd ki, de egy biztos: ne menj el mellette anélkül, hogy nem toltad végig az egészet.

Köszöntem!

A boltban a sorban állók között találkozunk! 😉